Aurél és a Tündérkert

Tündérkert? Milyen lehet ez a kert? Tele tündérekkel, akik csak a csillámporukkal jelölik ki az utat? Vagy netalán elvarázsolnak bennünket? Annyira felcsigázták az érdeklődésem, hogy tüstént fel kell derítenem ezt a misztikus helyet. Mancstapsom nagyot szólt a teraszról: Irány a Tündérkert! Repülő kisbarátaim egyenes sorban röpködve, egymás mögött, mutatják az utat, ami innen, a szállodától nem is messze visz át az erdőn Miskolctapolcáról Komlóstetőre. Onnan már csak percek kérdése a séta ideje, és a lábunk előtt hever a kert pazar bejárata.

Minél egyszerűbb, annál szebb és mutatósabb. Egy kőtáblába vésve tudhatjuk meg a legfontosabb információkat a tündérek helyéről. Mégis, a fűben heverésző, hápogó kollégáktól tudom meg a legtöbbet a hely alakulásáról és mivoltáról. Józsi, a legbölcsebb vadkacsa kezdte meg a regét:

- Drága Aurél! Köszöntünk köreinkben. Már sokat hallottunk rólad és mertük remélni, hogy el is látogatsz hozzánk.

- Szervusz, drága Barátom! Én köszönöm a megtiszteltetést, hogy gondoltatok rám. Hát itt vagyok. Tudnál nekem mesélni a kertről? Mindenre kíváncsi vagyok…

- Természetesen! – kezdte meg a mondókáját a szép színes tollazatával. – Tudod, mi nem ide születtünk. A családdal meghívást kaptunk, hogy lenne egy új lakóhely, ahol kényelmesen, nagy füves területen, sűrű nádas közepette élhetünk. Eljöttünk, szerelmesek lettünk a környezetbe és minden további nélkül maradtunk. Így a kert alakulását Bénitől, a hőscincér barátomtól tudtam meg.

- Ő is itt él? – kérdeztem érdeklődve.

- Itt élt, de már öreg volt és eltávozott tőlünk az égiek sorába. – mondja szomorú tekintettel Józsi. – Viszont a története annyira megragadt, hogy szinte szóról szóra tudom neked idézni. Ezáltal már teljesen úgy érzem, mintha az enyém lett volna régen ez a terület és Mi is itt ide valósiak lennénk.

Csapott nagyokat a gyönyörű szárnyaival, hápogott nagyokat, tudatva a többiekkel, hogy most egy komoly bemutató órát tart nekem.

El is indultunk körbe a kertben. El kell, hogy mondjam, ennyire még semmi más nem nyűgözött le, mint a Tündérkert és annak közvetlen környezete. A számat alig bírtam összezárni, mert állandóan csak ámulattal és bámulattal csodáltam a fákat, a bokrokat, a körbe-körbecsordogáló kis patakot, a levendulabokrokat, a birsalmafákat… amit, persze, meg is kóstoltam. Nem hagytam ám annyiban. Már az illatától kábulatba estem, hát még az íze! Csak úgy ragadt össze szám az édes és savanyú zamatától. Most már nem kell attól félnem, hogy tátva marad a szám.

Persze, Józsi meséjét nem szakítottam félbe.

- Úgy képzeld el, hogy ez az egész terület egy nagyon elhanyagolt, lápos terület volt, ahová előszeretettel hordták a kétlábú őseink a szemetet. Persze, mindezt titokban.

- Azt mondod, hogy illegális szemétlerakó volt ez a terület? – döbbenten kérdeztem vissza.

- Igen, sajnos az volt. – fejét lefelé szegezte Józsi, majd rövidesen folytatta az érdekességet. – Azonban, volt egy helyi vállalkozó, aki errefelé sétáltatta a négylábú kedvencét. A napi mozgás közepette látta meg ezt az elhagyatott területet, és rögvest úgy érezte, meg kell tölteni élettel. Így döntött a Tündérkert létrehozásában. No, persze, nem egyedül. Vannak neki barátai is, akikkel, együttes erővel hozták létre ezt a csodálatos pihenőt.

A sétánk alatt sokszor megfordult a mackó fejemben az, hogy vajon réges-régen mi lehetett itt. Ugyanis dereng számomra, hogy az egyik korábbi papíros pénzünkön rajta volt egy kép, egy várral. Kíváncsiságomat csillapítva, szóvá tettem ezt a tőkés réce barátomnak, aki tüstént meg is adta a választ kérdésemre:

- Igen, a vár alatt, pontosabban itt, egy tó volt, hattyúkkal, a felmenőimmel és egy kisebb vízeséssel. Ez a bizonyos tó összeköttetésben állt a vár árokrendszerével is. Azonban a dédnagyapáink idejében a tavat feltöltötték és az alóla fakadó forrásokat bekötötték a város ivóvízrendszerébe. Ezért történt meg az, hogy a terület elszemetesedett és a béka haverok tucatjai vertek tanyát itt a mocsarasban.

- Így már világos. – nyugodott meg a lelkiismeretem és raktároztam el a hasznos információt. Mint, ahogy azt is, hogy melyik is volt az a finom birsalmafa, hiszen itt többet is találtam. Ám egyik sem volt annyira kedvemre való, mint az, ami a kávézó mellett van.

Az üde csevej közben megpillantottam a számomra legkedvesebb részét a parknak, ahol rögvest dalra fakadtam:

- Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán? … Ó, de szeretem ezt a filmet! - mormogtam hangosan.

- Igen, az Óz, a csodák csodája film ihlette meg a tervezőket is, hogy megelevenítsék a szereplőket. – sorolta örömökkel teli szavaival a szereplőket.

Maga az út valóban sárga, téglákkal kirakott út, ahol a fából faragott szereplők tökéletes másai állnak velünk szemben, csalva ezzel hatalmas mosolyt az arcunkra. Mancslépteimmel csak óvatosan és finoman mertem lépkedni ezeken a precízen elhelyezett köveken, félve attól, nehogy kárt tegyek bármiben is.

A sárga köves út végén egy mozi vászonhoz értünk, ahol egy nagyon hangulatos tér fogadott, ami tele volt jobbnál jobb fotelokkal. Gyorsan, bele is huppantam az egyikbe, nehogy kimaradjon a kipróbálás sorából. Józsi ezt sem hagyta szó nélkül.

- Úgy képzeld el, hogy itt, elég sűrűn, vetítések szoktak lenni, ahol még pattogatott kukoricát is nasizhatunk, ha van kedvünk.

- Igazán kedvemre való csemege lenne. Ám nem most, hiszen várnak vissza a kedves kollégák a szeretett szállodámban. – újságoltam örömmel Hápinak. – Egyszer várlak benneteket nagy örömmel. Egyúttal, nagyon szépen köszönöm az idegenvezetést! Igazán tartalmas napot töltöttünk együtt.

- Nagyon szívesen, máskor is. Örömmel fogadtunk és fogadjuk a meghívásodat is. Biztosan el fogunk látogatni a hegyen túlra is.

Mancsot és szárnyat ráztunk és elváltak útjaink egymástól. Sarkon fordulva egy gyönyörű tájkép fogadott.

A mozi tér árnyékát adó fák lombjai között megpillantottam a Diósgyőri Várat. Lenyűgözött! Következő alkalommal biztosan körbebrummogom, kívülről és belülről. Tarts velem oda is!