Lillafüredre tévedtem

Ha egy kis mézre vágyom, átugrom a szállodával szemközti boltba, felkapom az Aurorás maszkom és kérek egy csuporral. Az üzletben vásárló kishaver, először nagyra nyílt szemekkel figyelt engem, majd hamar elillant a csodálata. Az édesanyja felé fordult és így szólt:

- Anya, anya! Mikor indulunk már Lillafüredre? Nem szeretném lekésni a kisvasutat!

- Megyünk, máris indulunk, csak veszünk innivalót a hosszú útra.

Hmm… Lillafüred – meredt el a tekintetem messzi gondolatok sűrűjébe. Már sokat hallottam én is a recepciós kollégáktól, ahogyan a kétlábú lakótársaimnak sorolták, merre is vezet az út, mit is lehet ott látni. A fejem egyszer csak kitisztult, megleltem a mai úti célom: látogassunk el Lillafüredre!

Mézevés után, gyorsan zuhany alá csaptam magam, illatosra mostam kerek pofimat és nyakamba vettem a helyet. Hosszú, erdős út áll előttem. Szerencsére, nem kell a belvárosban kanyarognom ahhoz, hogy eljussak a Bükk-vidék legjelentősebb turisztikai településére. Egy kedves sofőr egyenesen oda repít engem a négy lábon… akarom mondani, gumin guruló csodajárgányával.

Annyira otthonosan érzem magam: a természet illata; a fák árnyékában megbúvó napfény, ami ösvényeket jelöl ki az úton; a repülő barátaim üdvözítő csicsergése, mind-mind üdítő hatással van rám. Szárnyalok, ahogy Ők is! Könnyen a segítségemre vannak, hiszen figyelik minden mancsléptem és csak úgy dudorásznak nekem. Én sem vagyok rest, hamar szóra bírom az egyiket:

- Szia, helló! Hogy vagytok? – szólítottam le az épp mellettem elhúzó Móricot, a hegyi billegetőt.

- Szia, Aurél! Köszönjük szépen, jól vagyunk. Még nem láttalak erre mostanság. Lehetek a segítségedre?

- Igen, pont ezt szerettem volna kérni, mert Tapolcán kívül még nem csodáltam meg e tájat. Ismered a terepet?

- Persze, szárnyamban van az egész terület. Gyere, körbevezetlek! 

Megragadom az alkalmat és ki is használom. Megköszöntem szépen a sofőrömtől az utazási lehetőséget és kiszálltam a verdából. Lillafüred elején állunk, a kereszteződésben. Még mielőtt tovább indulnánk, Móric rövid csend után szóra ered:

- Ez a hely, az ükapáink idejéből ered. Az egyik jeles-neves nagyalak, Gróf Bethlen András, aki az 1890-es években része volt kis hazánk irányításának, nevezte el az akkoriban üdülőként működő települést, a szeretett unokahúgáról, Vay Erzsébetről, akit Lillának becézett. Így lett a helyünk neve Lillafüred.

- Tehát igaz a történet? – szóltam közbe.

- Igen, igaz. Sokat vendégeskedtek itt, szerették a helyet, így elnevezték. No, de lépjünk is arrébb, nehogy egy guruló csoda véget vessen az értékes életünknek. – lépnénk tovább…

…de a lábam mintha a földbe gyökerezett volna, nem bírtam arrébb lépni. A lábaim teljesen megmerevedtek a látványtól, amiben csodámat láttam. A víz tükörsima, ragyogó felületén csak úgy cikáztak a nap sugarai. Móric visszafordult és így tette:

- Megláttad a Hámori-tavat?

- Lélegzetelállító! – csak meredten néztem a távolba és gyönyörködtem. – Ettől szebbet még nem láttam, mackóbecsületemre esküszöm!

- Biz ám, mi is szeretjük hideg vizét kortyolni. Azonban, ez sem volt ilyen egyszerű. – fogott bele egy újabb történetbe a kis csőrével – a Hámori-tó a Szinva patak mésztufagátjának duzzasztó hatása miatt keletkezett.

- Mész micsoda? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

- Mésztufa. – magyarázta Móric-, de nem is ez a lényeg. Szóval, 1810-ben hozták létre a jelenlegi méretét, mert az akkori okos szakik, az innen nem messze működő kohászat állandó vízellátását szerették volna ezzel biztosítani.

- Igen, mert Miskolc, és környéke híres a kohászatról és az itt működő vasipari gyárakról. – csatoltam a megjegyzésem.

- Pontosan, de majd erről máskor. – jegelte a témát Móric – a tó másfél kilométer hosszú, így van hol gyakorolnia a gyermekeimnek. A víz tükrében még saját magukat is láthatják repülés közben. Viszont, mindig rájuk szólok, óvatosan a gyorsasággal, hiszen helyenként meglehetősen mély a meder.

- Köszi az infót, akkor én is vigyázom majd, bele ne forduljak véletlenül. 

Ugyan ámulattól mámoros az állapotom, azonban tovább haladtunk Móriccal. Az út túloldalára átkelve, gyors lépteimmel szedve mancsom, ami mellett csak úgy süvítettek el a járművek. Kétkerekű, négykerekű, busz… a szőröm is beleborzong a szellőjükbe. A Hámori-tóval szemben egy gyönyörű nagy épület húzódik, melynek a körvonalát már láttam a tó csillogásában. Rengeteg ablak, nagy terasz, boltívek mindenhol, igazi műemlék épületnek látszik.

- Látod, Aurél, ez a Palotaszálló. – kezdi újabb történetét az újdonsült társam. – Ez a híres szálloda 1925 és 1929 között épült, neoreneszánsz stílusban.

- Ááá, már értem, hogy miért az a sok boltív. – s lőn világosság számomra.

- Igen, ahogy mondod, – mosolyodott el Móric, majd folytatta – sőt, azon felül, hogy maga az épület egy érdekesség, még a kertjében elhelyezkedő botanikus ritkaságok is egyedivé teszik. Mindenezek felül pedig – mutat az alattunk elhelyezkedő labirintus-szerű részre- a Függőkert az, ami még inkább különlegessé teszi ezt az egész helyet.

- Éspedig? – kontráztam mormota hangommal.

- Gyere, sétáljunk arra és közben mesélem.

A Palotaszálló bejáratától elkezdve a sétát lefelé, egy igazi labirintusban találtam magam. Támfal, tuja és virágágyás váltakozásában tettem meg lépteim, amiket lépcsőkkel kötöttek össze. Móric, út közben, összefutott a rég nem látott nagybátyjával, akivel heves csiripelős-dalolós örvendezések közepette megbeszélték a soron következő unokatestvér-fióka keresztelőjének időpontját. A csevej után rögtön folytatta mondáját:

- A szálloda egy meredek emelkedő tetején található, és ennek megerősítésére egy támfalakkal tagolt teraszos sétányrendszert alakítottak ki. – tárja szét szárnyait és mutat a kert összességére. – Mögöttünk pedig hazánk legmagasabb szabadesésű vízesése látható. Ugye milyen szép?

Valóban az! Csak úgy sebesen, susogva száguld le a víz az aljba. Ha tehetném, hemperegnék benne egy jót, úgy, hogy az egész szőrzetemből csurogna a víz. De jó is lenne! Gyorsan, megráztam mackófejem és rögtön elillantak huncut gondolataim. Vissza Móric történeteihez.

A vízesést és a Függőkertet elhagyva, a szálló hátsó kertjének ösvényén sétálva eljutunk egy sínpályához. Rögtön gondolkodóba estem,s ezért szegeztem kérdésem Mórichoz:

- Ez itt csak nem egy vasúti sin?

- Az bizony! Méghozzá a Lillafüredi Állami Erdei Vasút. Szeretjük a vonalát. Hosszú, telis tele fákkal. Sokszor megyünk játszani a gyerkőcökkel errefelé.

Már értem a kishavert a boltból! Itt van az a kisvasút, amit nem szeretett volna lekésni.

- Mikor jön a következő járat? – kérdeztem a kis csiripelő barátomtól, aki rápillantott a fali órára, majd így szólt:

- 20 perc múlva érkezik. Megvárjuk?

- Mindenképp látni szeretném!

Leültünk egy üres padra és várakoztunk. Móric olykor el-elrepült, hogy megnézze, merre pöfög a mozdony. Én pedig a magam megszokott izgatottságában vártam, hogy meglássam a vonatot. A szívem csak úgy kalapált. Nem győztem kapkodni a levegőt.

Egyszer csak befutott a szerelvény. Sokan érkeztek vele és jókora tömeg utazik tovább. Móric szerint, a kétlábú barátaink nagyon szeretnek vonatozni, hiszen sokszor nem találni ülőhelyet a szerelvényben. Pedig az én hátsó felemnek kell csak igazán a hely! El is határoztam, hogy egy másik alkalommal próbálom ki a vasutazást. Ami késik, nem múlik!

Sétánkat folytatva sok érdekesség tárul még elénk. Van itt falatozók tömkelege, fagyi árus, barlangok, Kalandpark. Mindegyiknek megvan a maga története, amiket Móric nagy örömmel mesél nekem. Meg se bírom jegyezni, annyi információ, esemény, személy, évszám… teljesen elvesztem bennük. Bandukolunk, ösvényről ösvényre, sarokról sarokra, mancsom alatt csak úgy izzik a talaj. Már szinte a fáradás határán vagyok, amikor meglátom a Lillafüred végén elhelyezkedő Libegőt. Ismét csodálattal álltam előtte, hiszen nem csak a folyamatos mozgásban lévő szerkezet vett le a lábamról. A mesés táj, ami körülveszi a létesítményt, leírhatatlan.

- Szeretnél felülni a Libegőre? – kérdezte Móric kíváncsian.

- Köszönöm szépen, most nem. Ám egy következő alkalommal kíváncsian próbálnám ki, de csak akkor, ha újból velem tartasz. – kértem fel a haveromat egy újabb kalandos nap eltöltésére.

- Ez csak természetes! – majd mancs-szárnyat ráztunk az egyezségünkre.

- Egyúttal szeretném megköszönni, amiért a segítségemre voltál, mint idegenvezető, ezen a mesés helyen. Cserébe a fáradozásodért, szeretnélek meginvitálni a szeretett szállodába, ahol lakom, egy finom vacsorára, ahol kedvedre csipegethetsz a finomabbnál finomabb ételek közül.

- Nagyon szépen köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom. – válaszolta Móric örömrepkedései közepette. 

Ezzel a lendülettel elkezdtünk visszafelé cammogni. Az út mentén, elhagyva a Hámori-tavat és, valójában, Lillafüredet is, először Felső- Hámoron keresztül vezet vissza a városba. Móric rövid megjegyzést tett:

- Ha a baloldalra nézel, ott látod a Hámori-sziklát. Ennek mindkét oldalán sziklamászók szokták elfoglalni az évnek minden időszakában.

- Hát, ez a veszély engem nem fenyeget, hogy bármikor erőt vegyek magamon és felmásszak ezen a meredek sziklán. Inkább körbemegyek arra. – mutattam egy másik sziklás rész felé, ahol egy kereszt áll a tetején. Ez már Alsó- Hámor része volt.

- Végül is, arra is mehetsz. Ott még túra útvonal is van. Így könnyen megtalálod azt, aminek a becses neve a Molnár-szikla. – fűzte hozzá Móric.

- Miért éppen Molnár-szikla? – kérdeztem kíváncsian.

- Igazából két különböző legenda fűződik ehhez a helyhez. Az egyik szerint a szikla onnan kapta a nevét, hogy innen ugrott le a szegény molnárlegény és a gazdag molnár lánya, akik nem lehettek egymásé. Egy kevésbé ismert legenda szerint egy idős molnár ugrott le a szikláról, amikor megtudta, hogy fiatal felesége megcsalja. Ám, sajnos, a dédapám sem tudja, mi történt pontosa. – elmélkedik Móric. – Ez már örök rejtély marad mindannyiunk számára.

- Mindenesetre érdekes történet. – zártam le a történetet. 

Az út közben hazafelé, megvitattuk, sok közös ismerősünk van, hiszen a Vadóc, a vadmacska; Gyuri, a gímszarvas és Boti, a mufflon; mind abban az erdőben él, ahol mi is: a csodálatos Bükk-hegységben. Reméljük, hogy az utunk még fogja egymásét keresztezni, hiszen tervezek további kirándulásokat a környező tájakra. Bízom benne, hogy Ti is velem tartotok!